Mindig történik velünk valami, ami nem újdonság, hiszen erről szól az élet. Csak az nem mindegy, hogy mennyire figyelünk oda a történésekre.

A minap ügyeim intézése közben a 4-es – 6-os villamos egyik megállójába vitt az utam, és ott szemet szúrt a földön egy nagyobb, fehér papírpohár, amit fölvettem és elvittem a legközelebbi szemetesig.

Ez önmagában még nem olyan nagy dolog. Most azonban, alig, hogy a szemétkosár aljába ért a papírpohár, megszólalt mögöttem egy férfihang:

- Azt hittem csak én csinálok ilyet, és egyedül vagyok ezzel a gondolkodásmóddal. 

Megmondom őszintén én is meglepődtem, de a csodálkozást követően válaszoltam:

- Én is így voltam eddig vele, de örülök, hogy már ketten vagyunk.

És még akartam mondani valamit arról, hogy ha már ketten csináljuk, akkor az talán elindít valamit az embereknél, de végül csendben maradtam, mert úgy éreztem ez már túlbeszélése lenne a helyzetnek. Majd kezet nyújtottam a középkorú férfinak, elismerésem jeléül, amit el is fogadott.

Ezután felszálltunk a villamosra és elindultunk, ki-ki a saját úti célja felé, ami egy pár megálló erejéig pont egybe esett.

Én úgy gondoltam, hogy ezzel lezártuk a dolgot és gondolataimba mélyedtem. Azonban a „szemétszedő társam” interaktívabb volt és tovább szőtte a beszélgetés fonalát. 

Itt dönthettem volna úgy, hogy nem veszem fel a fonalat, és megmaradok a gondolataim mellet. De ez volt az a pont, ahol az Univerzum ajándékát elfogadtam, és élvezettel kapcsolódtam bele a beszélgetésbe.

Szó, szót követett és a beszélgetőtársam megkérdezte mivel foglalkozom. Én örömmel mondtam, hogy természetgyógyász vagyok, majd benyúltam a kabátom belső zsebébe és a tárcámból elővettem egy névjegyet, és odaadtam. Láthatóan megörült neki és megköszönte. Majd kissé szabadkozva, hogy csak takarítással foglalkozik, ő is elővette a névjegykártyáját és ideadta nekem. Hogy oldjam egy kicsit a feszültséget, a következőt mondtam neki:

- Akkor ezek szerint önnek foglalkozási ártalom, hogy az utcán (is) összeszedi a szemetet.

Ezen jót nevettünk. Mindeközben megérkezett a villamos abba a megállóba, ahol le akartam szállni. Ám kiderült, hogy útitársam is addig a megállóig jött, így együtt szálltunk le. 

Annyira megörült a váratlan találkozásnak, hogy mindjárt közölte is, hogy örömmel eljönne hozzám kezelésre, majd azzal a lendülettel (bár megkérdezte, hogy nem tart-e fel) elmesélte, hogy éppen milyen élethelyzetben van, és a tanácsomat kérte.

Miután meghallgattam őt és javasoltam neki néhány dolgot, amit ő hálásan meg is köszönt, az alábbiakat mondta:

- Én még soha nem találkoztam ilyen szimpatikus emberrel.

Majd hozzá tette:

- Ő is szeretne eljönni hozzám, de az édesanyját mindenképpen elküldi, mert nagyon fáj a válla.

Ezek után, szinte szabadkozva elnézést kért, hogy ő csak a jövő hónapban tud eljönni.

Megköszöntem, hogy ennyire a bizalmába fogadott és biztosítottam róla, hogy sok szeretettel várom az édesanyját, és őt is. Ezek után elváltunk és ki-ki ment a maga útján tovább.

És mi az az ajándék, amit kaptam ettől a helyzettől?

Először is, megismerkedtem egy tiszta, őszinte, nyíltszívű emberrel, ami manapság nagyon ritka adomány.  Másodszor bezsebelhettem az elismerését, ami emelte az önbizalmamat és megerősített abban, hogy jó ember vagyok, és jól csinálom a dolgom. Harmadszor újra átélhettem az adás örömének az érzését, amiről a „Csak egy kis odafigyelés…” című írásomban már korábban írtam. Negyedszer és nem utolsó sorban, minden bizonnyal kaptam két új vendéget, akik közül az egyik már biztos, örömmel fog tovább ajánlani másoknak. És az egész nem vett el több időt az életemből, mint 15-20perc. 

Szerintem megérte.

 

Légy nyitott az Univerzum ajándékaira.