Minap a Nyugati pályaudvar előtt igyekeztem egy baráti találkozóra, amikor szembe gurult velem egy hajléktalan nő, a rokkant kocsiján. Észrevettem, hogy milyen nehezen hajtotta a kocsi kerekeit fáradt kezével és fél lábával. Ki tudja hány kilométert ment már aznap. 

Bevallom először én is elmentem mellette, akárcsak a többi éppen arra közlekedő ember. Pedig jó néhányan voltunk. Ám, ahogy pár lépést tettem, belém hasított a gondolat: mi lenne, ha segítenék neki és eltolnám oda, ahova menni szeretne. Először elmém sorolta az ilyenkor szokásos dolgokat: 

- Nézd már milyen koszos, és biztos büdös is.

- Mit szól majd a többi ember és majd jól megbámulnak, hogy nem vagy te normális, hogy ilyen jól öltözötten tolsz egy hajléktalant.

- Ki tudja, lehet, hogy Covid-os is.

És még sorolhatnám...

De ezeken a gondolatokon gyorsan túl tettem magam, majd visszaléptem pár lépést és mögé lépve megkérdeztem: 

- Megengedi, hogy segítsek? Szívesen eltolom, ha a közelbe igyekszik.

Láthatóan először nem is értette, hogy mit akarok én tőle (ilyen nemigen történt még vele), de mivel nem tágítottam, elmondta, hogy a Westend-hez igyekszik. Majd felbátorodva azon, hogy ilyen nagy bennem a segíteni akarás, még azt is megkérdezte, hogy nem vennék-e neki egy kávét.

Én mondtam, hogy kávét most nem veszek neki, de szívesen eltolom odáig. Ebben maradtunk, és elindultunk. Kissé gyakorlatlanul (valljuk be őszintén, nem minden nap tol az ember rokkant kocsit úgy, hogy ülnek is benne), de annál nagyobb gondossággal igyekeztem őt eltolni a megjelölt célhoz. Közben azért figyeltem az emberek tekintetét, és úgy is volt, ahogy gondoltam. Sokak szemében látszott az értetlenséggel vegyes sajnálkozás, hogy vajon miért tolja ez a jól öltözött férfi ennek a koszos hajléktalannak a rokkant kocsiját. De már nem zavart, sőt inkább egy rendkívül kellemes, jóleső érzés kezdett átjárni. Az az érzés, amikor az ember tudja, hogy amit ad, az csodálatos dolog, függetlenül attól, hogy mit és mekkorát ad. 

Ezzel az érzéssel eltelve, és az úton a kisebb akadályokat és a járókelőket kikerülve végülis a Westend-től kicsit távolabb megállított az útitársam. Belenyúlt a kitudja mikor kimosott kardigánja zsebébe, és kivett egy kétszáz forintos érmét, majd megkért, hogy hozzak neki egy kávét a pályaudvari automatából. Elvettem a pénzt és elindultam a pályaudvar felé, kezemben a kétszázassal, és az jutott eszembe, hogy vajon miért bízik meg bennem ennyire ez a hajléktalan, hogy kicsinyke kis pénzét, vagy talán az összes vagyonát csak így rám bízza. Hiszen akár el is tűnhetnék vele (nem mintha erre a kétszáz forintra lenne szükségem), és még csak utánam se tudna jönni. De nem tudtam válaszolni a magamnak feltett kérdésre. Így hát megkerestem a kávéautomatát, hogy tudjak vinni a hajléktalan hölgynek egy kávét. De az automata nem működött, hiába lett volna ott csak 150 Ft a kávé.  Éppen azon tűnődtem, hogy vajon van-e másik automata, amikor odalépett hozzám egy nő, aki éppen újságot osztogatott, és segítőkészen elmondta, hogy az automata nem működik, és csak a pályaudvar másik felén van másik automata. De ha kávét akarok, akkor mögöttem a fornettisnél tudok venni főzött kávét. Megköszöntem a segítséget és beálltam a sorba a főzött kávéért. Rövid időn belül sorra is kerültem, és kértem egy főzött kávét, ami szintén csak 150 Ft volt. De amíg sorba álltam, kikerestem a pénztárcámból egy másik kétszáz forintos érmét (minden bizonnyal a feltétlen bizalom hatására átértékeltem adományozási kedvemet), és azzal fizettem, majd a visszajárót eltettem. Ezután a főzött kávéval és a hajléktalan által adott kétszázassal visszaindultam oda, ahol megálltunk a rokkant kocsival. Ahogy közeledtem a hajléktalan asszonyhoz, a főzött kávéval a kezemben, észrevettem, hogy már füstölgő cigarettával a kezében egy másik hajléktalannal beszélget. Odaérve hozzájuk – a másik hajléktalanra oda sem figyelve – előbb odaadtam neki a kétszázast, majd a főzött kávét, és mindeközben elkaptam a pillantását. Ő, látszólag minden féle érzelemtől mentesen megköszönte. Majd azt mondtam neki: - Isten Önnel! Erre azt válaszolta: - Isten önnel is fiatalember. Ezután ott hagytam őt, beszélgető társával és vissza se nézve elindultam a baráti találkozómra.

Nem tudom, hogy észrevette-e, ahogy megitta a kávét, hogy most főzött kávét kapott, nem pedig porból készült automata kávét. Minden esetre, ahogy léptem egyik lépést a másik után, haladva a baráti találkozó helyszínére, újra hatalmába kerített a már korábban érzett jó érzés. De nem tudtam, hogy most miért. Csak kicsit később jöttem rá, hogy ugyan látszólag minden féle érzelmi megnyilvánulás nélkül köszönte meg a hajléktalan asszony a kávét és a visszakapott kétszázast, mégis ahogy egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, abban a sokat próbált, sok szenvedést megélt szempárban, még ha csak egy pillanatra is, de megcsillant a hála és a szeretetteljes köszönet fénye. És ez volt az a fény, ami kiváltotta bennem újra az adás örömének csodálatos érzését.

Mindezen történések arra mutattak rá, hogy mindegy kinek, hol, mikor és mit adsz. A lényeg, hogy adj, mert az adáskor mindkét fél kap. A másik a te odafigyelésed és a szereteted kapja, te pedig az ő háláját és szeretettel teli köszönetét kapod. Ezért érdemes adni!