Amikor elveszettnek érezzük magunkat, akkor az azért van, mert elvesztettünk valamit, és legtöbbször nem is tudjuk, hogy mit. 

Hérakleitosz szerint „semmi sem állandó, csak maga a változás”.

Az változásról írt korábbi bejegyzésemet a változási görbével fejeztem be, amit egyébként gyászgörbének is neveznek. Valamint arról írtam a bejegyzés végén, hogy nem adunk elég időt, hogy meggyászoljuk az elvesztett dolgot, vagy személyt, illetve, hogy ennél fogva beleragadhatunk a veszteségélménybe

Mindig történik velünk valami, ami nem újdonság, hiszen erről szól az élet. Csak az nem mindegy, hogy mennyire figyelünk oda a történésekre.

A paradigmákról, mint fogalomról szinte semmit nem tanítanak az iskolákban. Ugyanakkor, szó szerint irányítják az életünket, mivel a paradigmák nem mások, mint szokásaink összessége, melyeket a tudatalattinkban tárolunk.

Minap a Nyugati pályaudvar előtt igyekeztem egy baráti találkozóra, amikor szembe gurult velem egy hajléktalan nő, a rokkant kocsiján. Észrevettem, hogy milyen nehezen hajtotta a kocsi kerekeit fáradt kezével és fél lábával. Ki tudja hány kilométert ment már aznap.