A paradigmákról, mint fogalomról szinte semmit nem tanítanak az iskolákban. Ugyanakkor, szó szerint irányítják az életünket, mivel a paradigmák nem mások, mint szokásaink összessége, melyeket a tudatalattinkban tárolunk.

De úgy is fogalmazhatunk, hogy a paradigma maga a kultúra. A kultúra viszont nem más, mint egyes embercsoportok szokásainak összessége. A különböző csoportszokások pedig a paradigmákból táplálkoznak és tartják fenn magukat. 

Azonban, ha túllépünk a kultúrán, megláthatjuk, hogy az emberek lényegében mindenhol ugyanolyanok, ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, hasonló problémáik vannak, és korlátozó hiedelmeik, szokásaik ugyanúgy hátráltatják fejlődésüket.

Hányszor hangzik el a szánkból, hogy nem akarok olyan lenni, mint az anyám, vagy az apám. Aztán 40 éves korunk után egyszer csak azt vesszük észre, hogy ugyanúgy tartom a kezem, ugyanazokat a szavakat használom, ugyanúgy reagálok dolgokra, mint az anyám, vagy az apám. 

Mindannyiunkat kondicionáltak (ha úgy tetszik programoztak), vagyis megtanítottak bennünket arra, hogy a külvilágra figyeljünk, és arra is, hogy mire, hogyan reagáljunk. Viselkedési és gondolkodási mintákat, hitrendszereket, és szokásokat adtak nekünk, és mi ezt készséggel elsajátítottuk. De ugyanígy programozott bennünket az az életstílus, azok az életkörülmények, a vallás, a család, amiben felnőttünk. Kimutatták, hogy majdnem minden szociális segélyen élő ember felmenőinek nagy része (akár 3-4 generáció) mind szociális segélyen éltek. Ugyanakkor mi magunk is sokszor tettünk/teszünk olyan dolgokat, amiket nem akarunk megtenni, és kaptunk/kapunk olyan eredményeket, amilyeneket nem akartunk/ nem akarunk, de ennek ellenére mégis megtettük/megtesszük ugyanazt a dolgot, újra és újra.

Számos ártó, kárt okozó az egyéni fejlődésünket akadályozó hiedelem és szokás rejtőzik a tudatalattinkban. Ráadásul, ha alaposan megvizsgáljuk ezeket a hiedelmeket, rájövünk, hogy semmi alapja sincs, csupán örökségül kaptuk a környezetünktől. 

Én azt gondolom, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy megértsük hogyan is működünk valójában, és tudatosítsuk, hogy számtalan tudatalatti program fut bennünk, és ezek irányítják az életünket és tetteinket. Ezért van jelentősége a paradigmaváltásnak. És azért is, mert a tanult programok miatt nem azt éljük, akik valójában vagyunk, nem úgy élünk, ahogy tényleg szeretnénk élni, és nem használjuk ki a képességeinket, mert elhitették velünk, hogy mi nem vagyunk rá képesek. Terapeutaként számtalan esetet tudnék felsorolni, hogy hány és hány jó képességű ember csak kínlódik az életben, mert abban a hitben él, hogy ő csak annyira képes. Vagy hány és hány gyönyörű nő nem látja saját szépségét, mert gyerekkorában elhitették vele, vagy sokat csúfolták, hogy ő nem szép.

De hogyan lehetséges ez? 

Ahhoz, hogy erre választ tudjunk adni, először nézzük, hogy mennyire is vannak hatással ránk, és hogy tettünk szert ezekre a programokra. Életünk 90-95 %-át annak a kondicionáltságnak (programozásnak) megfelelően éljük, amit gyermekként, 7 éves korunkig megtanítottak nekünk, illetve megtanultunk mi magunk. Ezeknek a programoknak nagy részére viszont szükségünk van ahhoz, hogy ezen a bolygón élhessünk. Azonban a programoknak van egy olyan része, melyek egyrészt a szüleink saját programjai, másrészt a társadalom „elavult” programjai, melyek nem szolgálják a fejlődésünket. Ezeket a programokat először fel kel ismernünk, azután meg kell változtatnunk ahhoz, hogy változást hozzunk létre az életünkben. Mindenkinek egyénileg, külön-külön. 

Sajnos azonban az a helyzet, hogy nemcsak magáról a paradigmáról nem tanítanak az iskolákban, de arról sem, hogy hogyan változtassuk meg a minket korlátozó szokásainkat, illetve azok összességét. Ugyanis, ha nem változtatunk szokásainkon, akkor a tudatalattiban működő régi, másoktól megtanult szokások fogják irányítani életünket, így nem azt az életet fogjuk élni, amit szeretnénk. Ha azonban megváltoztatjuk paradigmáinkat, akkor megváltozik az életünk is. Ráadásul, amikor saját szokásainkat írjuk, akkor kezünkbe vesszük életünk irányítását is, és azokat a dolgokat fogjuk tenni, amiket mi szeretnénk, és azokkal az emberekkel, akikkel mi szeretnénk.

A jó hír, hogy ma már nemcsak az iskolákban lehet a tudást megszerezni. Számtalan hazai és külföldi képviselője van ennek a témának. A teljesség igénye nélkül néhány név: Bruce H. Lipton, Joe Dispenza, Gregg Braden, Dr. Daubner Béla. Sőt a Germán Medicina magyarországi meghonosítója, Bajnai Roberto is sok segítséget tud nyújtani abban, hogy mely tudatalatti programunk okozta éppen testünk adott elváltozását (a betegséget). Egyszóval bátran keresgéljenek az interneten. 

De az én általam megélt változások tapasztalataival és terapeutai tudásommal jómagam is szívesen segítek elindulni, és haladni, ezen az úton.

A változáshoz, illetve a változtatáshoz viszont nemcsak elhatározás kell, hanem kitartás is. Hosszú és sokszor fáradtságos ez az út. Ahogy az egyik mesterem fogalmazott: „Ennek az útnak eleje van, de vége nincs.”

Azonban az út maga csodálatos, ahogy a változás erejével egyre jobban ráébredünk saját képességeinkre, tudásunkra és belső erőnkre. 

Csak bíztatni tudok mindenkit, hogy kezdje el. Induljon el ezen az úton.

Sok sikert hozzá, mindenkinek.