Az változásról írt korábbi bejegyzésemet a változási görbével fejeztem be, amit egyébként gyászgörbének is neveznek. Valamint arról írtam a bejegyzés végén, hogy nem adunk elég időt, hogy meggyászoljuk az elvesztett dolgot, vagy személyt, illetve, hogy ennél fogva beleragadhatunk a veszteségélménybe

De nézzük újra a változási görbét. Nagyon jól mutatja a görbe, hogy milyen érzelmi mélyrepülésen megyünk keresztül egy-egy veszteség/változás során. De hogyan maradunk a gödör alján? Jól látható, hogy a görbe mélypontját egy függőleges szaggatott vonal metszi. Arra ugyan nincs ráírva semmi, de könnyen ki lehet következtetni, hogy az a jelen pillanat, mivel a görbe alatt jól láthat a kék nyíllal jelölt MÚLT és JÖVŐ. Ha a jelen pillanatban a gödör alján vagyok, és a figyelmemet a múltra irányítom, vagyis folyton a múlton rágódok, hogy miért történt ez meg velem, és folyton sajnáltatom magam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy ez történt velem, akkor érzelmileg újra generálom a múlt béli eseményt. Vagyis a múltban keresem a megoldást, azt akarom megváltoztatni. Úgy is fogalmazhatnám, hogy arra akarok visszamenni, amerről beleestem a gödörbe. De ez képtelenség, mert ez egy egyirányú út. Így benne ragadok a gödörben. Ha azonban a jövő felé irányítom a figyelmemet, új lehetőségeket próbálok ki, hogy változtassak a helyzetemen, akkor képes leszek kijönni a gödörből. És ha megnézzük jól az ábrát, akkor azt is láthatjuk, hogy a jövőbeli állapot mindig magasabban van, mint ahol belecsúsztam a változás érzelmi gödrébe. Vagyis fejlődtem. És ez a lényege minden változásnak

De ezt a görbét felfoghatjuk egy örvény metszetének is.

Az örvényeknek van egy sajátságos „működési mechanizmusa”. Amikor beszippant, mindenképpen levisz a legaljáig. Ott viszont kidob magából. Ezért, ha nem küzdök az ellen, hogy magával rántson, és veszítem el a küzdelemben minden erőmet (ezért fulladnak bele a vízörvénybe az emberek), hanem hagyom, hogy beszippantson, akkor az így megmaradt erőmmel, amikor kidob magából az örvény, a felszínre tudok jönni. A változáskor minden esetben egy érzelmi örvénybe kerülünk bele, méghozzá egy negatív érzelmi örvénybe. Ha megengedem magamnak, hogy ez az érzelmi örvény magával ragadjon, vagyis hagyom, hogy rossz legyen, hogy fájjon, merek kétségbeesni, megengedem magamnak, hogy dühös legyek (akár kiabálok és zokogok is), vagyis megélem az érzelmeimet, akkor gyorsan leérek az érzelmi örvény aljára. Ekkor sokkal könnyebben fogok tudni a jövő felé tekinteni. Az elfojtott érzelmek – amiket azért nem éltem meg, mert küzdöttem az érzelmi örvény ellen (de az így is, úgy is magába szippantott) – viszont benne tartanak az örvénybe, vagyis a gödör alján maradok. Mégpedig úgy (az előző „A Változásról” szóló blogban már írtam róla), hogy az elfojtott érzelmek rejtett indulatokat generálnak, melyek a legváratlanabb élethelyzetekben és időpontokban képesek újra előidézni az elfojtott érzelmeket, ráadásul robbanásszerűen. Ennek következtében egyrészt újból és újból visszacsúszunk a gödör aljára, másrészt romboljuk önmagunkat és kapcsolatainkat is. Ezek a korlátozó érzelmek akadályozzák meg, hogy azt az életet teremtsük meg, és tartsuk fenn, amit valójában élni szeretnénk.

Természetesen nem arról van szó, hogy az érzelmeinkre nincs szükség, hanem arról, hogy az érzelmek csupán iránymutatók, ha úgy tetszik jelzőtáblák az életünkben. És mi nem az érzéseink vagyunk. Ha nem azonosulunk az érzéseinkkel és megtanuljuk őket a helyén kezelni, illetve szükség esetén elengedni őket, akkor egy sokkal szabadabb, békésebb és harmonikusabb életet élhetünk.